Paks történetének tanúi

A Paks történetének tanúi címet viselő állandó kiállítás termeiben a látogató Paks és tágabb környékének történetével ismerkedhet meg, az őskortól a 19. század fordulójáig.

A kiállításról készült többi képet a Galériában tekinthetik meg.

Paks története az őskortól a kelták megjelenéséig

Az első helyiségben a település tágabb környékének őskori viszonyaiba pillanthatunk be a kelták megjelenésének korszakáig. A Dunára néző paksi dombokon az ember megjelenésének pontos időpontját nehezen lehet meghatározni. Ennek oka, hogy a gyűjtögető, vadászó, tehát vándorló életmódot folytató paleolitikus (pattintott kőkori) embercsoportok átmeneti szállásainak kevés régészeti nyoma van. Ismereteink a korszakról igen hiányosak. A környéken történő emberi megtelepedés bizonyítékai lehetnek a keleti gravetti kultúrához tartozó dunaföldvári mamutvadász nyomai. A Kr.e. 6. évezred közepétől, az újkőkortól azonban már állandó szállásokon élő, élelemtermelő, állattenyésztő közösség jelent meg e tájon, akik a vonaldíszes kultúra népei közé tartozhattak. A Kr.e. 5. évezredben olyan népcsoporttal kell számolni Paks környékén, amely már a tolnai lankákon alakult ki, majd az egész Dunántúl területét benépesítette. Ők alkották a Lengyeli kultúra késő neolitikus - kora rézkori népességét, akik már nagy kiterjedésű falvakat hoztak létre. A Kr. e. 4/3 évezred fordulóján újabb néphullámok érték el dél és nyugat felől a Kárpát-medencét, s ez az időpont egyben a bronzkor kezdetét is jelentette. A bronzkor hosszú időszakán keresztül (Kr.e. 3000-800) több, kisebb területet elfoglaló kultúra alakult ki, melyek közül szinte valamennyinek nyomát fellelhetjük a paksi dombokon, védett völgyekben, hiszen a bronzkori lakosság elsősorban vízpartokon, dombok lejtőin telepedett le. A fegyverek és használati eszközök készítéséhez e korban már bronzot használtak, s bronzöntő műhelyek is működtek néhány településen. Bronzműves földbe rejtett kincse mind a korai (Dunakömlőd határából - a Magyar Nemzeti Múzeum anyaga jelenleg), mind pedig a késői bronzkorból (Paks-Csámpa puszta) ismert vidékünkről. A Kr. e. 9. század közepén keletről érkezett steppei népek törtek be a Kárpát-medencébe s ez az addig virágzó bronzipar lehanyatlását is jelentette, Kr.e. 800 pedig már egy újabb korszak, a vaskor kezdete. A korai vaskorban (Kr.e. 8-5. század) az ún. Halstatti népesség élt a Dunántúlon, akiket az illír és pannon nép őseinek tarthatunk. Az előkelő réteg erődített földvárakban lakott, vasból készült fegyvereket, eszközöket használt.A Kr.e. 4. században egy nyugatról, a Rajna vidékéről betelepedett nép - a kelták - foglalták el a Dunántúlt és igázták le az itt élő illíreket és pannonokat. Tolna megye területén, így Paks térségében is egyik törzsük, az eraviscusok közössége telepedett meg. Ezt a nagy létszámú, törzsi viszonyok között élő népet, valamint az illíreket és pannonokat találták a Dunántúl területén a Kr.e. 1. század utolsó éveiben a rómaiak, akik ezt a területet Pannonia provincia néven csatolták a Római Birodalomhoz.

Lussonium története

A következő terem a Paks-Dunakömlőd Bottyán-sáncon már 1969 óta folyó régészeti ásatások leletanyagával, a római kori Pannonia Lussonium nevű katonai táborának történetét mutatja be. A provincia határát képező Duna vonalán építették ki a hódítók a Kr.u. 1. század végére - 2. század elejére védelmi rendszerüket, a limest, melyet erődítmények és őrtornyok láncolata alkotott. Ennek az erődláncolatnak volt egyik tagja a dunakömlődi Bottyán-sáncon felépített castrum (tábor), Lussonium.

A határvonal szerkezetének megfelelően Paks körzetében több őrtorony is állhatott, melyek őrszemélyzetét a lussoniumi cohors (500-1000 fős gyalogos csapategység) katonasága adta.

A katonai táboron kívül Dunakömlőd térségében számolni kell a táborhoz tartozó, falusias polgári településsel (ezeknek vicus a neve), valamint Kömlőd és Paks körzetében egyaránt feltételezhetők kisebb, részben önellátásra berendezkedett, ún. villa-gazdaságok is, ezen kívül a bennszülött lakosság részben romanizált falvai.

A dumakömlődi katonai tábor régészeti feltárása csaknem 20 éve folyik. Az eddigi kutatások során számos katonai és polgári épület látott napvilágot. Az előkerült leletek és objektumok elemzése megmutatta, hogy a legkorábbi auxiliáris (segédcsapati) palánktábor már a Kr. u. 1. század derekán, Claudius császár (41-54) uralkodása idején megépült és a 2. században is használatban volt. A későrómai erőd kiterjedését és védműrendszerét is sikerült tisztázni.
A feltárások során előkerült az erőd északi sáncrendszere, több helyen az erőd 1,3 m széles fala, védőárkai, a két déli kaputorony. Az erőd déli falának belső oldalán több helyiségből álló, keleti oldalán faoszlop-sorral alátámasztott előtérrel (porticus) ellátott épület, egy kaszárnyaépület helyezkedett el.

A későrómai korban (Kr.u. 4. század vége), amikor az erőd már nem volt használatban, a déli kaputoronytól néhány méterre északra felépült egy 10 x 9 m kiterjedésű torony (kiserőd), melyet a tartomány feladása után is használtak a népvándorláskor elején.
2003-ban került sor a római erőd déli kapujának, az ettől északra levő kaszárnya épületnek és a későrómai kiserődnek a műemléki helyreállítására, mellyel létrejött Tolna megye első római kori romkertje.

A 2-3. század folyamán Mithras kultusza éppúgy kedvelt és elterjedt volt Pannoniában, mint a szíriai eredetű Iuppiter Dolichenusé, akinek tiszteletére készült a Dunakömlődön 1815-ben előkerült, háromszög alakú, Iuppiter Dolichenust ábrázoló bronzlemez pár, amely valószínűsíti, hogy Lussoniumban az istenség tisztelőinek jelentősebb közössége létezett.

Paks középkori története

Az államalapítás korát követően Paks környékének legkorábbi írásos említése Madocsa nevéhez kötődik: 1019-ben a zalavári apátság, 1036-ban a bakonybéli apátság kapott a madocsai révnél halászati jogot.

A veszprémvölgyi apácákat 1109-ben Kálmán király erősítette meg itteni birtokukban és vizahalászati jogukban. Ez az oklevél feltehetőleg egy korábbi, Szt. István-kori adomány megerősítése lehetett.

A madocsai apátság alapítólevele szerint Bikács Magnus kapott engedélyt egy Szt. Miklós tiszteletére szentelt monostor építésére 1145-ben II. Gézától.

A környék területén egyébként a palotai és a tolnai királyi várbirtok, a Szente-Mágocs nemzetség kömlődi birtoka, valamint kisebb egyházi birtokok osztoztak.

Paks középkori története elválaszthatatlan a 14. században birtokot szerző, s nevét a településről kapó Paksy-családtól. Családfájuk és címerük mellett számos, a korszakhoz kapcsolódó tárgyi emlék látható a harmadik teremben. Rátót nembeli Olivér fiai már következetesen használták a Paksy családnevet.

Utódaik a 14-16. század folyamán kiemelkedő szerepet játszottak: Paksy László Mátyás király korában székely ispáni és tárnokmesteri méltóságot viselt, s a ferencesek paksi építkezéseinek volt a mecénása.

Tehát a Paksy család nevéhez fűződik a paksi középkori ferences kolostor építtetése is, melynek pontos dátumát ugyan nem ismerjük, de feltehetőleg valamikor a 15. század második felére keltezhető.

Az itt megtelepedett obszerváns ferencesek 1526-ban elmenekültek a török elől, s nem is tértek vissza, csak a felszabadító háborúk után. A Városi Múzeum kőtárában található későgótikus kőfaragványok e ferences kolostor maradványai.

Paksy János udvari kamarás, majd kincstartó a mohácsi csatamezőn esett el. A család utolsó férfi tagja, Paksy László 1662-ben halt meg fiú utód nélkül. A család vagyonát nővére, Paksy Anna és annak férje, királydaróci Daróczy Zsigmond utódai örökölték.

A későbbiekben a Daróczy és a Száraz famíliák szerepelnek a paksi birtok örököseiként.

A 18-19. századtól pedig a paksi közbirtokos családok játszottak fontos szerepet a település történetében. A közbirtokosság egy földbirtok használatában részes felek összességének elnevezése, s általában vérségi-családi köteléken alapult. Ebbe a rokonsági körbe tartoztak pl. a Kornis, Szeniczey, Szluha, báró Rudnyánszky, nemeskéri Kiss, barkóci Rosty, Csuzy, Vigyázó famíliák.

A törökkor idején a település jelentős hadiút mentén helyezkedett el. E korszak építészeti emlékei jórészt nyomtalanul elpusztultak, így csak néhány dokumentum és tárgy fémjelzi a 150 éves török uralmat vidékünkön. A török uralom alatt Paks a hadjáratok fő irányába esett, és a birodalmak ütközőterületévé vált.

A törökök kalocsai és paksi elpusztult épületek köveiből erődített palánkvárat emeltek, s részben Szokollu Musztafa pasa alapítványából egyéb építkezéseket is folytattak.

A muzulmánok a temetőben Árkods baba búcsújáróhelyét látogatták.

A várat és a várost csupán Heinrich Ottendorf és Evlia Cselebi leírásából illetve előbbinek vázlatrajzából is ismerjük, az 1663-as és 1664-es esztendőkből, ugyanis a felszabadító háborúk következtében egyetlen török kori épület sem maradt meg.

A paksi Templomdombon 1995-ben végzett szondázó ásatás viszont régészetileg bizonyította, hogy ezen a részen török kori, polgári településrész helyezkedett el a hódoltság idején. Ennek ellenére feltételezhető, hogy a város középkori plébániatemploma a mai helyén volt látható, a Hans Dernschwam által 1555-ben említett másik nagy paksi kőtemplom pedig a Malomhegyen helyezkedhetett el.

Paks a felszabadító háborúk után a vármegye újjászervezésekor újra jelentős szerephez jutott: a helyi császári postamestert, Daróczy Istvánt alispánná választották, s a település 1698 és 1703 között hét vármegyei közgyűlés színhelye volt.

A Rákóczi-szabadságharc idején a dunakömlődi, egykori római katonai tábor területén emeltette fel Bottyán János generális a Dunántúlt védő, rövid életű palánkvárát.

Paks a 18-19. században

A 18. század elejétől a település fejlődését elsősorban a kereskedelem és az ipar határozta meg. A céhes ipart felváltó ipartársulatok emlékei, a különböző felekezetek tárgyai mellett természetesen a halászat, illetve vízimalmok működtetése is jelentős szerepet játszott Paks gazdasági életében. Az ehhez kapcsolódó tárgyi emlékek és dokumentumok a két utolsó teremben láthatók. Az 1730-tól mezővárosi jogú településen a mezőgazdaság elsődlegessége mellett a céhes ipar térnyerésének is tanúi lehetünk, bár a paksi céhek megalakulásának időpontját pontosan nem ismerjük, de a 18. század második felében már biztosan működtek.

Az 1746-1842 között engedélyezett mintegy tucatnyi céh - közülük elsősorban a csizmadiacéh és a molnár-pék-sütőcéh emelendő ki - a helyi nyersanyagok feldolgozására szakosodott. Ezek a céhek látták el a környék lakosságát iparcikkekkel. A kereskedelem fellendülését hozta az imsósi Duna-kanyarulat 1841-es átvágása, mikor a Duna fősodra a város közvetlen közelébe került.

Ez védsarkantyúk építését tette szükségessé, de a hajómalmok sorának működése is lehetővé vált. A hajómalmok nagy száma és a molnárcéh működése fontos szerepet töltött be a város kereskedelmi fejlődésében.

Nem volt véletlen a paksi hajóállomás kiépítése sem, ahol 1846-ban kötött ki az első gőzhajó: a Pest. A 19. század lassú polgárosodásában a Paksy-Daróczy család és szerteágazó rokonságuk mint Paks közbirtokos famíliái is szerepet játszottak. Az egykori Cseh-Vigyázó-, Daróczy-, Kornis-, Kurcz- és Szeniczey-kúriák máig alapvetően meghatározzák a belváros arculatát.

A Szeniczey-ház gyakori vendége volt az 1850-es évektől a híres rokon, Deák Ferenc, a "haza bölcse", aki szívesen töltötte idejét Pakson, örömmel látogatva a Kaszinót, amelyet 1842-ben alapítottak, s Pest és Pozsony után a harmadik volt az országban.

1844-ben felépült a klasszicista stílusú Erzsébet-szálló is, amely ma a Paksi Képtár épülete. Ennek közelében épült ki a paksi hajóállomás is.

1847-ből a társadalmi reformokat támogató Daróczy Zsigmond kanonok emlékét őrzi a város.

A forradalom és a szabadságharc idején Paks számos katonát és tisztet adott a Tolna megyei nemzetőrségbe.

A városon 1849. április 30-án végigvonult Jellasics. 1849-ben a fegyverletétel után kényszerült emigrálni Jámbor Pál, Paks költője is.

V. Péterfi Zsuzsanna - Várady Zoltán